|
Egy példás élet
2009.05.17. 19:33
Szent Norbert
(Hamarosan megkezdődik a jubileumi éve)
Fermín Yzuediaga Lorca
Szent Norbert
(+1134)
Íme, ezek az erős lábak biztosak, fáradhatatlanok, amint a gyöngéd tavaszban járják a Rajna partját, telve a mezők vidám simogatásával s átitatva a gyógyfüvek illatával...
Láttam ezeket a lábakat nyáron a kölni dóm árnyékában pihenni naptól barnítottan, porosan, izzadtan és kimerülve. Amikor tiszteletteljesen térdre roskadnak a szent és csodálatos kő hidegében, mindent eltölt a szentség, miközben az oszlopos csarnok dicsőségében jóságosan mosolyognak a hit titkát éneklő angyalok és griffmadarak. Láttam a vándorló lábakat a Spira hegyek fölött keserű küzdelemben, harcolva a téli viharokkal, vérösvényt hagyva a havon.
Zökkenő és tétovázás nélküli mozgásban tündököl ezeknek a rendkívüli lábaknak az élete, dicsfénye.
A láb meg tudja határozni egy ember életét. A Bölcsesség könyvében meglepő módon találunk egyfajta „láb-teológiát”, mely szerint a láb szabad akaratunk eszközi, amidőn követjük az Úr nyomába lépünk, és akkor is, amikor a bűn homályában halad a láb az örök kárhozat felé. Aztán az Evangéliumban felleljük Krisztus fellebbezés nélküli parancsát: „Ha lábad megbotránkoztat, vágd le és dobd el magadtól, mert jobb láb nélkül bejutni a mennyek országába, mint ép lábbal a kárhozatra jutni.”
De ezek a lábak, melyek örökre mezítelenek, vándor módon apostoliak, fiatal korukban arany és drágakövekkel díszített finom prém papucsot viseltek. Karcsúak voltak, és fürgék a táncra Henrik császár udvari ünnepségein, óvatosak a politikai mérlegelés útvesztőiben, gyorsak a javadalmak és tisztségek iránti törtetésben.
Norbert lábai ezek. A Germania határvidéki nemesé, Magdeburg érsekéé, a premontrei Kánoni regula alapítójáé Isten szent Országában. S ahogy ebben az írásomban ki fogom kifejteni, lábai két szilárd oszlop Krisztus Szent Egyháza számára abban az összezavarodott XI. században, amelyben ellenpápák léteztek, amikor az eretnekség következtében megzavarodott a hit, miközben a Szent Birodalom tökéletes nagysága hanyatlásnak indult, a színtelen, árnyékos alkony közepette.
Norbert 1080-ban született Xanten kisvárosban, Cléves tartományban a Rajna német partján, ahol sorakoznak a legendás kastélyok, kínálják magukat a nap varázsa által bearanyozott szőlőskertek, hogy lángoló vérként ontsák borukat. A XVII. századi Cronica Laudatoria császári felmenő rokonságot tulajdonít apjának, Heribertónak. Valóban nemes volt és rokonsági szálak fűzték a császárhoz .Édesanyja Haduvije „a tiszteletreméltó Lorena-házból származott, termékeny tőből, ahonnan minden korban eredtek hős keresztények” Azért semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Norbert ilyen „bölcsői ajánlólevéllel” a kezében tartotta a kiválasztottak csillagát, tiszta és vágyakozó szeméből előre mutatott életútja. A szellem tiszta embere kellett, hogy legyen, mentesen minden kézi munkától vagy katonai szolgálattól.
A püspöki és monostori iskolákban akkoriban menedéket talált minden emberi tudás. Az imádságos és nyugodt Scriptoriumokban másolók tömegei foglalták össze a klasszikusokat, Anselmo de Bec, Escoto Erigena, Rabano Mauro „újdonságai” mellett. A Trivium a grammatika és dialektika tanulmányozásával, a szónoklat pompájával értelmezte és magyarázta a történelmet, a költészetet, amíg a Quadrivium szigora titokzatos számokkal megtűzdelve, csillagismeretével és formatanával kezdett emberségesebbé válni, hála Arezzói Guidó egyszerű kottavonalaival, amelyek arra voltak hivatva, hogy józan rendszerbe foglalják a zene dallamait. Ezeknek az iskoláknak „nyugtalanságában” már körvonalazódott az érkező skolasztika boldogogsága, amely irányzat bátran egyesíti a hit igazságait Arisztotelész filozófiájával. A hatalmas lelkiség szele aztán felkavarja egész Európát, az embereket a keresztes hadjáratok hősiessége felé irányítja, de a klastromok csöndjében és vezeklésében a nyugalmas Isten szemléléséhez is.
Norbert megélte a bölcsességnek e káprázatos világát. Tiszta is éles elmével bírt, gazdag képzelettel a költészet iránt, életerős beszéddel, amely megsebzi azt, aki hallja.
Foglalkozik az egyházi tudományokkal, mert vérében elsőbbséget élvez nagybátyjának, Karinthiai Frederiknek a példája, aki Köln érseke. A szubdiakonátusig emelkedik anélkül, hogy az Úrnak szándékozná szentelni magát. A tonzúra biztosítja számára a tisztségek és javadalmak kellemes életállapotát. Saját nagybátya adományoz neki kápláni állást a xanteni birodalmi templomban, ahol az ördög befolyása alatt az unalomtól és a honvágytól szenvedve hajszolja az élvezeteket: szenvedélyek, hódítások, vágyak uralják. A kölni székesegyház kanonoki tiszte győzedelmesen vezeti be az udvari életbe. A császár maga mellé veszi, és Norbert máris a palota cselszövevényes színpadára lép, hogy szerepét játssza az eleinte vidám, de drámai kifejletű szerelmi küzdelmekben. Délceg és szép testű, mester a tudományokban, solymászatban, költészetben, behízelgő és jól kifinomult a modora, tüzes a szava… Miközben körülveszi a hölgyek koszorúja, kik gazellákhoz hasonlóan vágyódnak a vadász nyilaira.
E hívságos időkben Norbert elkíséri a császárit rómába, mert Henrik szeretné megoldani II. Paszkál pápával a beiktatások botrányát, amely leajáratta az egész kereszténységet. Ezt a találkozást tárgyalások előzték meg Sutriban, ahol a két egy eljutott a megállapodás tervezetéig. Csak az ünnepélyes aláírása volt hátra, visszafogott pompával a Szent Péter bazilikában kellett volna megtörténnie. De akkor a császár elállt szándéktól, hogy aláírja a sutri megállapodást, s az akkori írások szerint: „…a történelemben tapasztalt legnagyobb álnoksággal németül jelez csapatainak, akik rávetik magukat a pápára és a bíborosokra, megfosztják szent öltözetüktől, és börtönbe zárják őket.” Szertefoszlik az ily híres látogató feletti öröm Rómában, patakban folyik az ártatlanok vére a katonai túlkapásokban, tűz pusztít. Norbert finom lelke megzavarodik, helyteleníti ura méltatlan viselkedését. A Főpap börtönéhez siet, hogy tiszteletét fejezze ki, és vele együtt sirassa e nagy nyomorúságot. Visszatérve Németországba, nem fogadja el a cambrai püspökséget, amelyet a császár neki akar adományozni. Így kezdődik Norbert gyógyulása.
Anvers jezsuita krónikája másképp sejti ezt a püspöki méltóság megtagadását. Mintha a fiatal szubdiakónus jobban kedvelné rendetlen életét, mint a szent szolgálatot, és csupán világi szándékot tulajdonít annak a bizonyos pihenőútnak, melyet egy derűs áprilisi napon Norbert tesz pompás lován a wesztfáliai Freten kolostorba. A szerelem vak indíttatása vitte oda? Akárhogy is volt, ez lesz damaszkuszi útja. Menekül vándorunk a fénytől, romboló gondolatok, sötét tájak felé…,,amikor az Isten elől menekülő hátára csapódott a hatalmas szózat, mely földre taszít lovat és lovast.” Persze ez az eseménysornak, a történteknek a barokk megjelenítése. A valóságban a ragyogó, nyugodt tavaszi napon az égnek is liliom- és rózsa-illata van, de hatalmas vihar támad. Mennydörgéssel robbantnk a bíborszínű felhők, imbolyognak az erdő fái, az összezavarodott fecskék hiába keresnek menedéket. Norbert félelmében megdermedve kuporodik össze a hideg, haragos esőben. Villám sújt le lova lábánál, s mintha a pokolba zárná be Norbertet apródjával együtt, a sárba és a lángoló fűbe.
Saul története ismétlődött meg. Norbert a Ligeberg apátságban megtalálja az ő Ananiását, magányában megtér bánva bűneit és vezekelve. Akkor határozza el, hogy a papságig emelkedik. Xanten szülővárosában, első miséjében az áldozat élő Krisztussá alakul át, mintha ő maga igaziból a keresztre feszülne. A parasztok és egyházi méltóságok egyaránt kigúnyolják Norbertet, emlékeztetik világi életének bűneire. De már első beszéde könnyeket fakaszt, mert alázatosan bevallja életének minden botrányát, meghívja a jelenlevőket Jézus követésére az új életben, amelyet elkezdett.
És lábai nekiindulnak a nagy kalandnak. Szétosztja vagyonát a szegények között, lemond egyházi méltóságairól és az Evangélium magvetője lesz a Rajna határvidékein csodákkal, adományokkkal és a nyelvek adományával éppen úgy, mint az apostolok, akik Pünkösdkör megkapták a Szent Lelket. Menni és menni, csakis a lelkek meghódítására. Az emberek, akik messzi távolságokról jönnek meghallgatni őt, megtöltik a templomokat: pásztorok, írástudók, egyházi személyek, akik mindannyian átitatódnak buzgó jámborságával.
Csalárd módon megrágalmazzák a kölni káptalan tanácsülésén, és csak1118-ban kapja meg a pápától a megbízást, hogy prédikáljon az egész világon. Gyenge egészségi állapotban érkezik Valenciennes-be, titokzatos láztól merítette ki. Meglátogatja jó barátját, Budard-ot, Cambra püspökét. Beszélgetésükön jelen van a kegyelmes úr káplánja is, aki egy ideje a világról való lemondását fontolgatja. Amint meghallgatja Norbertet, könyörög neki, hogy társa lehessen ezen a vidéken az evangelizációs apostoli munkában. Így a Gondviselés egyesíti e két szívet egyazon sorsban: az új Rend megalapításában, amely orvosolni fogja az Egyház hiányosságait.
1119-ban meghal Gelaziusz pápa. Utóda Bécs püspöke, II. Kallixtusz lesz, aki zsinatot hirdet Reimsbe a viszonyok megreformálása és megoldani az egyházi beiktatás kérdésének megoldása céljából. Jelen van négyszáz püspök, a francia király és két apostolunk, Norbert és Hugó.
Az ülések folyamán megismerkednek Don Bartolomeóval, León püspökével, aki a Szentlélek indítására felajánlja egy monostornak a megépítését azon a helyen, amelyet Norbert kijelöl. Így születik meg a Prémontré. A mocsaras, ködös ,dantei módon kopasz és sziklás dombokkal körülvett Couci erdőségben található egy mező (Pratum monstratum), ahol Norbert érzi, hogy meg kell szülessen műve. 1121 karácsonyán egy szegény remetelak fölött emelkedik fel a premontrei rend első monostora. Saját élete drámája – a felszentelt állapot iránti árulása rendetlen életével – itt talál igazi, isteni orvoslást. Szent Ágoston regulájával Norbert nem a szerzeteseket keresi, hanem a klerikusokat. A közösségi életben, amely oly szigorú, mint a monostorokban, szabályok biztosítják a tanulásban, a vezeklésben és a csendben azt a belső életerőt, ami minden apostoli munkának a kulcsa. Nem lesz maradásuk a klastromokban, nem lesznek életük végéig elvonult szerzetesként bezárva a monostori falain belül, hanem menni és menni kell a bűnösök megnyerésére, Krisztussal teli szívük kelyhét csordítva a tudatlan és elhagyott lelkekre. Így haladnak mezőkön és városokon át, fehér gyapjú ruhában, habitusban mint a jó hír angyalai, az Oltáriszentség imádói és Szűz Mária hírnökei.
Prémontré eseménye egész európát megrendíti. A Cluny-nek alárendelt nagy szerzetesi rendek hanyatló szakaszba kerültek, a kiterjedt vagyonok és a széles jogszolgáltatási hatalom elrontotta a cisztercieket. Pons de Melgueil nagyapát gőgje a vetélkedés magját hinti el a szerzetesek békéjében, kiközösítés és hitehagyás a következmény. Így Franciaország, Belgium és Németország mennyei orvosságként fogadja a premontreieket. Az első négy évben Norbert már kilenc monostort vezet. Gondoskodik a kanonokok képzéséről, akiket lelkesít és ösztönöz élete szent példája.
A rendnek e szerencsés létrejöttében születésébe beleszövődött egy olyan mellékszál, mely véglegesen megszenteli őket: az alapító találkozása a manicheus eretnekséggel. A tan Ázsiából érkezett a II. században, újraéledt Amberes-ban és Brüsszelben, Delfinadoban, Provence-ban és Languedoc-ban. Egy bizonyos Tanchelim püspökké teszi magát, és hisztérikus szónoklataival nők tömegeit szédíti meg. Amikor megjelenik a mezőkön vagy a nyilvános tereken – mert mellőzi a templomokat, amelyeket az ördög barlangjának nevez – úgy ragyog, mint egy arannyal és bíborral feldíszített bálvány. Nevetséges, ugyanakkor botrányos. Körülveszi magát háromezer emberből álló sereggel, akik vakhittel, halállal és kicsapongással fertőzik Flandria édes földjét. Az eretnek egy klerikus keze által hal meg. De halála inkább növeli lázadó és feldühödött követők számát. Kanonokjaival együtt Norbert az, aki a cambrai püspök meghívására szembeszáll a rettegéssel, újrateremti a békét s a rendet a vidék lakói számára.
Ez az eset csodálatos, üdvözítő gondolatot ébreszt Norbertben. Rendjének egy másik ága teljesen a világiaké lesz. A férfiak és nők keresztény életet élnek, az apátságok útmutatásukkal és példájukkal gazdagítják őket, ima és a kanonok társasága segíti a világiakat. Kezd kibontakozni a harmadrend, e szerveződéseket Assisi Szent Ferenc és Szent Domonkos fogják később érvényre juttatni – a késő középkori lelkiség óriáspilléreiként.
Az Isten dicsőségét féltő, zarándok csupasz lábak megdicsőülése...
Az 1126-as évben Spiraban találkoztak Európa birodalmi és egyházi méltóságai. Lothár császár győzedelmes bevonulása félelemmel tölti el a legyőzötteket, akik reménykednek a mainzi püspök közbenjárásában, hogy e győzelem nem borítja be őket vérrel , nem alázza meg őket láncokkal.. Hirtelen elterjed a hír, hogy Norbert a városban van. Jól ismerik, tudják, hogy irgalmas és igazságos. Könyörögnek hát neki, hogy ebben a keserű órában hozzon számukra vigaszt bőséges karizmával megáldott szavaival. Lothár jelen van Norbert beszédén, és megrendül az apostolt égető szereteten. Önfeledten (,,A Lélek ott fúj, ahol és ahogy akar.") ráveti magát Norbertre azt kiáltva: „Norbert, Magdeburg érseke!” Őszinte, igazi alázata okán Norbert meglepődik és ellenkezik. De a tömeg áhítata arra ösztönzi Lothárt, hogy megerősítse Norbert kiválasztását, később a pápa is így tesz. Napokkal később bevonul a székesegyházba. Mint mindig, mezítláb megy, szegényes fehér habitusban, hogy fogadja a püspökök, nemesek, a tanács és a nép tiszteletét. Amikor a szertartás véget ér, és palotájába tér, az őr látva mezítlábasságát és szegénységét, megtagadja tőle a belépést. „Későn érkezel – mondja neki – már elfogyott a szegényeknek szánt étel.” De amikor értesítik, hogy ez a szegény az ura, az új érsek, összezavarodva letérdel, és megcsókolja a lábát. Így marad fönn a történelem számára ezeknek a széles lábaknak a felmagasztalása: biztosak, rendíthetetlenek, csak Isten dicsőségért és a felebarát szeretetéért indultak útnak.
Nyolc évnyi érseki munkálkodása folyamán Norbert megvalósítja szent Pál példáját. Tanítványát, Hugót az egész rend főapátjává teszi, akkoriban már százhúsz monostort számlál. a rend. Prédikál és ír. Üldözik, mint az apostolt, és élete kétszer menekül meg gyilkos kezektől. Rómába utazik a császárral, és eléri Leó pápa trónfosztását. Megjelenik a reimsi zsinaton, ahol bölcsessége ugyanúgy ragyog, mint szentségének és buzgóságának a fénye.
1134. június 6-án ez az alázatos szolga, akit Szent Bernát „Mesternek” nevezett, a Szentlélek hűséges apostola, a láztól kimerülve, gyengéd isteni szeretetujjongások közepette az égbe távozott megünnepelni Húsvétjának örömét. Most átnyújtom nektek tanítását, hogy megérjen lelketekben. Azt, amit szüntelenül ismételt tanítványainak: „Bejáratos voltam a fejedelmek udvarában, bővelkedtem a javakban. Nem vetettem meg az élvezeteket. De bizony, tudjátok meg, testvéreim, hogy a javak legnagyobb bősége evilágon a lelki szegénységben rejlik. Csak akkor lettem gazdag, amikor nélkülöztem. Mert ugyanaz volt eltaszítani szívemtől a föld javait, mint telítődni a dicsőség javaival, amelyek hasonlíthatatlanul jobbak, kimondhatatlanul gyöngédek és mindörökké maradandók”.
Spanyolból fordította: Pinczinger József
Lektorálta: Mészáros András
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
